Hogy egy szobor zenél, nem is annyira meglepő. Már a görögök is feljegyezték, hogy Memnón egyiptomi szobra a sivatagi nap első sugarának megjelenésekor fémes hangon kezdett énekelni. A Hajnal istennőjének halandó fia így rimánkodott az édesanyjához. A tudósok találtak racionálisabb magyarázatot is: a meghasadt szoborban párolgó harmatcseppek rezgést indukáltak, melyet a szél felerősített. Karl Salzman (1979) a zenélő szobrok mestere. Kábelek, gumicsövek, huzalok gondosan elrendezett rendszerei zenélik tele a teret, töltik meg minimalista ismétlésekkel a termet, digitalizált szinuszgörbék, pulzálásdetektorok jelzik a mozgás fizikai szabályszerűségeit, az élettelen anyag pulzusát. Ez a pulzus akár láthatóvá válik, akár csak sejthető, élő, eleven organizmust sugall, célelvűség-illúziót kelt, miközben ott a tartománybizonytalanság faktora is: a térfogat adott, a konstrukció mégis foghatatlanul ingatag, van ugyan matéria, de az alkotást a behatárolt hiány terei is építik. A light/water/sound – pattern (2013) a rezegtetett Chladni-lemezek fizikáján alapszik, ám itt a fémlemezekre homok vagy krétapor helyett víz került. A Chladni-lemezeken a homok oda gyűlik, ahol a rezgő lemezek nem mozognak, az így kapott csomóvonalak pedig bizonyos frekvenciákon különféle porábrákat rajzolnak ki. Salzman, a művész a festékes vízfelület ábráival játszik, melyek át-átrendeződő tükrökként is funkcionálnak. A Chladni-lemezt a legkönnyebben a szélén végighúzott hegedűvonóval hozhatjuk rezgésbe, kivételesen irritáló hang kíséretében bámulatos porábrák nyerhetők. Salzman „asztalán” a 47hz-es szinuszhullám által generált rezgések alkotnak új vizuális struktúrákat. Mintha egy Tan Dun-kompozíció „alapzaja” lenne.
Ezeket a sorokat 2014-ben írtam naplójegyzetként a pozsonyi Kunsthalle egyik első kiállításáról. 2014–2024. Ez a születési és „elhalálozási” dátum a pozsonyi Kunsthalle (+ A Window) életideje volt, melyet politikai okokból bezártak és azóta is zárva tart. Magam is meglepődtem, amikor jegyzeteimet rendezgetve kiderült, hogy a tíz év valamennyi kiállítását láttam. Most éppen A mulandóság gótikája című könyvemet rendezgetem, melynek egyik fejezete erről a tíz évről szól. Gyorsvágta a kozmikus prérin. Lesz még kastélynapló, illetve számos eszmefuttatás a hazai, főként pozsonyi vizuális kultúráról és egy szubjektív kiállításnapló, ill. portrésorozat kedvenc hazai magyar és szlovák képzőművészeim (pl. Szőke Erika, Andrej Dúbravský, Anna Daučíková, Ferdics Béla, Robert Gábris vagy Vámos János) munkáiról, hogy csak pár nevet említsek.
„A propagandaanyag lármája, a sajtó harsánysága olyan erővel válik hamis hanggá a művészet hatására, hogy a befogadó a történelmet is afféle assamblage-nak vagy kollázsnak látja, s a hatalmi diskurzusok mélyén megpillantja az emberi létezés szkepszisének démonait, a hit, a remény vagy a szeretet bujtatott, olykor egyenesen kirekesztő agresszióját vagy a totalitarizmus összeomlása utáni intellektuális kompenzációk csődjét” – ezt ugyan 2020-ban írtam Anna Daučíková kiállításáról, de most is aktuálisnak érzem, és ez a kulturális gyakorlat a könyv egyik hangsúlyos tárgya lesz.
És közben megújítom az antik epigramma műfaját! A haiku és a limerick elburjánzása után itt az ideje, hogy ez a klasszikus műfaj is rátaláljon kortárs önmagára! A sorozatokat hekatombákba rendezem, s ezek a hekatombák afféle verses áldozatok kiemelten fontos antik istenek elképzelt oltárainál.