Simon Attila Magyar életutak Csehszlovákiában című projektjének második része az Új Szó kulturális mellékletében, a Szalonban jelent meg. Teljes terjedelemben az Új Szó online felületén olvasható.
"Bár az utóbbi néhány évtizedben nagy lépést tettünk előre a szlovákiai magyar közösség történetének feltárásában, történetírásunk adósságai még így is tetemesek. A sorsfordító időszakok (Trianon, az első bécsi döntés, a hontalanság évei, a prágai tavasz stb.) eseménytörténetének feltárása során, amikor óhatatlanul is a politikatörténeti mozzanatok kerülnek előtérbe, általában megfeledkeztünk azokról, akik ezeket a történeteket átélték, és jobb esetben alakították, vagyis magukról a szlovákiai magyarokról, az ő egyéni élettörténeteikről. Pedig az egyéni életutak megismerése hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy jobban megértsük saját múltunkat. Különösen fontos volna a szlovákiai magyar elit (vagyis azok, akik befolyással bírtak a közösségre) életpályáinak kutatása.
A két világháború közötti szlovenszkói magyar elit vizsgálata során szinte megdöbbentő annak a felismerése, hogy a döntő többségük semmi szerepet nem kaphatott a második világháborút követő felvidéki magyar közéletben. Az 1945 előtti és utáni magyar elit közötti kontinuitás szinte nem létezik. Abból a mintegy 140 főből, akit a két háború között a szlovákiai magyar elit adatbázisába felvettem (persze a lista bővíthető), a hontalanság éveit követően csupán egytucatnyian tartoztak továbbra is a magyar társadalom élvonalába. A többiek közben meghaltak, elhagyták szülőföldjüket, vagy ha maradtak, akkor kívül rekedtek az elit kategóriáján, esetleg már egy másik nemzeti közösség, a szlovák elit tagjaivá váltak. Az alábbiakban a távozók sorából villantok fel néhány arcélet.
A korábbi magyar elit azon személyiségeinek, akik még 1948 után is éltek, a 70%-a külföldön (Csehszlovákián kívül) hunyt el. Legnagyobb részük Magyarországon, de többen valamelyik nyugati demokráciában. Az ekkor szülőföldjüket elhagyók a szlovákiai magyar közösség nagy vesztesége, akikből egyébként Magyarország nem keveset profitált, hiszen sok esetben magasan képzett, komoly eredményeket felmutatni tudó személyekről volt szó.
A külföldre került szlovákiai magyarok között voltak, akik önként hagyták el szülőföldjüket, míg másokat az erőszak sodorta el. Valójában azonban az önként elköltözők nagy része is kényszerűen ment el, hiszen a legtöbbjük nem akart egy olyan államban élni, ahol magyarsága miatt üldözésnek van kitéve, és nem rendelkezik az alapvető polgári jogokkal sem.
Az erőszaknak különböző formái lehettek. A legdirektebbek közé tartozik az, amikor a szovjetek a szlovákiai magyar politika 10 jeles tagját hurcolták el 1945 nyarán. És bár voltak, akik túlélték és hazatértek (lásd Esterházy János sorsát), de néhányan a Szovjetunióban haltak meg. Mint Neumann Tibor, a Magyar Párt pozsonyi elnöke, aki 1952-ben egy Pecsora folyó menti munkatáborban hunyt el.
A durva erőszak volt jelen akkor is, amikor 1945 nyarán szlovákiai magyar családok tucatjait utasították ki Csehszlovákiából, és csupán egy kézipoggyásszal átrakták őket az államhatáron. Ez történt például a neves rimaszombati nyomdász és könyvkiadó család, a Rábelyek legtöbb tagjával, vagy éppen Porubszky Géza kéméndi plébánossal, egykori nemzetgyűlési képviselővel. És persze merő erőszak volt a lakosságcsere is, amely a szlovákiai magyar szereplőinek egyáltalán nem kínálta fel a választás lehetőségét. Ha felkerültél a listára, menni kellett.
Akik Magyarországon folytatták
Az önként távozóknak egy sajátos csoportját alkotják azok, akik az első bécsi döntés után költöztek Budapestre és telepedtek le ott. Motivációjukat általában valamilyen jól fizető állami pozíció jelentette, és bár nem tudni, hogy költözésüket véglegesnek szánták-e, 1945 után már nem volt lehetőségük a visszatérésre. Ez történt például a hazai közvélemény előtt valószínűleg teljesen ismeretlen Bárczy Oszkár esetében. Személyében nem csupán a felvidéki, hanem az egész magyar teniszsport egyik meghatározó jelentőségű úttörőjét tisztelhetjük."