Most érkezett el hozzám a Bázis kérdése: Min fogsz dolgozni a jövő héten? És én nem tudok rá válaszolni. Nem tudom a kérdést értelmezni ugyanis. Legalábbis magamra nem tudom vonatkoztatni egyik részét sem. Dolgozni? Nekem nincs munkám már évtizedek óta, mármint közönséges munkahelyem nincs, tudod, olyan, ahova be kell menni, el kell végezni valami munkafélét, aztán hazamenni és pihenni meg szórakozni. Nyolc óra – nyolc óra – nyolc óra. Viszont munka az van, csak se nem nyolc óra, se nem közönséges, se nem fizetett, bár nyilván nekem minden pénzt megér! Könnyű kitalálni, hogy ez az írás. Az átkozott írás! Mert ezt én ugyan nem választottam, nem jelentkeztem rá, és nem is hagyhatom abba. Ezt a szörnyet nem érdekli az sem, milyen napszak van, éhes vagyok-e vagy álmos vagy éppen beteg. Ja, mert betegszabadság sincs. Semmilyen szabadság nincs!
Aztán az idő. A kérdés a jövőre vonatkozik. Azt meg én nem tudom felfogni, nekem arra nincs rálátásom. A felelősségem csak a jelenre vonatkozik. Hogy vannak-e azért terveim? Hipotetikusan igen. Csak ezeket én nem szoktam a fejemben tárolni, felesleges, mert úgyis kiesnek onnan. Erre vannak a gépek. Szépen bele van írva a naptárba, hogy mikor kivel mit kell csinálni, be van állítva a jelzés is, ha kell több órával előtte, hogy legyen időm előkészülni vagy odautazni. Aztán nyilván vannak visszatérő tevékenységek is: napi erdei séta, viráglocsolás, ebédfőzés, bevásárlás, heti kenyérsütés, lefekvés előtti rituálé. De ezeket rutinból csinálja az ember. Aztán a jövővel egyébként is úgy vagyok, hogy lehet, semmi sem úgy fog alakulni, ahogy azt először gondoltam volna, tehát nem is gondolom sehogy. Mindig adok egy jó nagy helyet a kilengésre. Tehát nálam nem A-terv, B-terv vagy ∞-terv szokott lenni, mert éppen végtelen sok terv is lehetne, hanem nincs terv. Most ne kérjetek meg arra, hogy matematikailag is bebizonyítsam, hogy a végtelen miként lehet egyenlő a nullával. Jogos a kérdés, hogy lehet így élni. A legtöbben egyenesen frászt kapnának attól, ha nem lehetne tervezni. Sőt, sokan maximálisan csak a B-tervig jutnak el, és ha sem az A, sem a B nem jön be, lehet, öngyilkosok lesznek. Ez viszont irtó nagy ostobaság! Őszintén szólva, engem ez a bizonytalanság nem rémiszt meg. Engem egyszerűen csak felszabadít. Ugyanis én elismerem, hogy a jövő igazán nem ismerhető, nem tervezhető meg, és ezzel a ténnyel harmóniában élek. Teljesen lazán. Egy rakás dolgot nem is nekem kell eldönteni. De még nem is az embereknek. Mert tudjuk, ember tervez, Isten végez. Én meg szabadságon vagyok.
Na, akkor most szabad vagyok vagy nem? Azt mondtam ugyanis korábban, hogy attól a szörnytől, ugye, nem lehet szabadságra menni. De én nem is akarok. Nekem az írás nem munka, hanem szabadság. Sőt, szabad tervezés, a jövő – a sajátom meg a tied – tervezése. Nem is tervezés, végzés! Mert azt is tudjuk, kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. »Isten szólt: „Legyen világosság”, és lett világosság. Isten újra szólt: „A vizek közepén keletkezzék szilárd boltozat, és alkosson válaszfalat a vizek között.” Úgy is lett. Isten ismét szólt… Akkor megint szólt Isten…megint…újra és újra. Biztos te is hallottad a sztorit. Most azon ne vitatkozzunk össze, hogy amit állítok, az istenkáromlás vagy nem. Nekem nem. Vagyis amit csinálok, nem közönséges munka, mert hogyan is lehetne az a teremtés. Fizetséget nem adnak érte, ki is adhatna, hiszen megfizethetetlen. Sőt, priceless! És nyilván fontosnak is rettenetes fontos. Ráadásul nekem van talán még egy furcsa meggyőződésem: az az úgy nevezett Nagy Narratíva nem is létezik - *wink,wink* -, inkább vannak ezek a jó kis írók, elég sokan, akik szakadatlan írják a szinte anekdotáknak is nevezhető, kusza és kicsinyes történeteiket.
Úgyhogy inkább azt kellene kérdezni: Mit is írsz most? Általában ugyanazt írom. Csak a csomagolás más. Hol vers, hol elbeszélés, hol esszé, rádiós jegyzet vagy blogbejegyzés, éppen most meg egy regénytrilógia. Az első regény, és mindjárt trilógia? Igen, nem aprózom el. (Ezt nálunk úgy is mondják, nem szarral gurigázik.) Az első rész készen is van, pont karácsony előtt lett kész. Mindössze három hét alatt írtam meg egy nagyon erős flow-ban. (Máskor is volt szerencsém ilyen állapotban írni.) Most a második és a harmadik részt írom, hol ezt, hol azt, mikor melyikhez van hangulatom. Az első rész, aminek A szivárványban tűnnek el a rejtélyes címe, végén kábé ez áll: „, amikor pedig először meglátta [a férfit], az jutott eszébe, de hiszen ismeri, ez az öccse (…), [de] ez egy másik dimenzióból a testvére, az ikertestvére, a férfi párja, a saját női bölcsességének indítómotorja, akivel egyesülve elérheti az áhított szabadságot, a teljesség szabadságát, innen kezdve viszont már arról szólt az élete, hogy mit kezd ezzel a szabadsággal.” Ennyi. Látod, ez is miről szól?
Nem kell a szabadságtól egyébként félni. Persze egészen más, mint amilyennek azt képzeled, mert ez nem olyan, hogy mindent megtehetsz, amit akarsz, még mások rovására is. Ez nem lazaság, szórakozás, buli, haverok, Fanta… Nem is nyugis pihenés, relaxáció, wellness, á, dehogy! Ez munka. Bizony, a három nyolcasból ez a munka rész. És nem is nyolc óra, mint már mondtam, hanem ez fekvő nyolcas, a végtelen. Sőt, a Végtelen. A Végtelen Szabadság. A Teljes(ség). Hát, így van ez a messzi északon… De ha már megkérdezted, köszönöm, én elég jól vagyok. És te hogy vagy?
Lady Winter
Téli tó
Hó
Bröd