Nemes Z. Márióval Irgalom és számonkérés című kötetéről Greff András beszélgetett a Literán. A beszélgetés teljes terjedelemben a Literán olvasható.
"Akármilyen rezignáltan rögzítesz is sokszor, alapvetően mégiscsak mélységesen keserű, itt-ott lidérces kötet lett az Irgalom és számonkérés (itt tudnak beleolvasni), amit alapvetően a bevégeztetettség atmoszférája jár át. Ezek a mondatok a 32 című versből mintha az egész gerincét képeznék: „Órákig várakozom a Harminckettesek terén, hátha életjel érkezik. Dehát nem élünk. És ez nem a mi hibánk. Senki nem él.” A nyelvteremtő lendület azonban most sem csekélyebb, mint a korábbi köteteidben. Adódik a kérdés, hogy miként és milyen magadnak kitűzött céllal tudsz, tudtál eleven energiákat becsatornázni egy alapvetően kiszáradt, darabjaira hullott, tetsz- vagy nem is csak tetszhalott korban?
Ha a Barokk Femina egy „világ” (egy régi-új Magyarország) genezise vagy genealógiája, akkor az Irgalom és számonkérés ennek a világnak hétköznapjait, mintegy a „jelenét” mutatja be. Azért fogalmazok óvatosan, mert erre a jelenre szerintem is érvényes az általad használt bevégeztetettség kategóriája. Ezalatt azt értem, hogy ez a jelen valahogy múltszerűnek mutatkozik, egyfajta önmagát túlélt utániság vagy kizökkentség kísérti. Nem a halottak, hanem az élőhalottak ideje. Lehet, hogy a Barokk Feminában nem megszülettünk, hanem mindannyian meghaltunk, és ezáltal ítéltettünk erre az eleven nem-életre. Mostanában fontosak nekem a bibliai-teológiai utalások, ezért kárhozatként is le tudnám írni ezt az állapotot. De a gótikus kísértetmetaforák is segítenek.
Mensch, es spukt in deinem Kopf! – idézi Jacques Derrida a Marx kísértetei című művében a Német ideológiát. Szinte lefordíthatatlan mondat. Kísértetek járnak a fejemben? A fej mint kísértetkastély? Különösen az „es spukt” fordulat érdekes, hiszen a kifejezés igei alakkal nevezi meg a kísértetet. Vagyis nem állítja vagy tagadja a kísértet létezését, hanem a kísértés eseményéről beszél. A személytelen igei alak egy semleges es-re utal, ami nem cselekszik, de mégis rejtélyes ágenciával bír. Ebben az eseményben nem csak az es, hanem az es-t felfogó is ambivalens helyzetben van, hiszen ő is egyszerre aktív és passzív, mintha az es magához hasonlítaná, bekebelezné, megszállná azt a teret, amiben megtörténik. Amikor „es spukt” befogadjuk, felfogjuk és megtapasztaljuk a fantomot, az es-t, a Dolgot, de közben szorongunk tőle, az idegen kizárását, kiűzését kívánjuk, miközben egyszersmind vendégségbe is hívjuk. De épp ez alkotja az „es spukt” ambivalens tér-idő szerkezetét, nincs kezdete vagy eredete, de jövője is csak visszatérésként, anakronizmusként vagy időhurokként, a kísértetjárás nem-identikus ismétlődéseként fogható fel.
A BAROKK spukt a fejedben. És ez (a) Magyar(ország). Aztán lehet, hogy mégse. Mármint a kötetben azért számos kísérlet történik, hogy a „holtidőt” valahogy meghaladják a beszélők, hogy újraindítsák a Történelmet. Kísértet- és démonűző rituálék zajlanak, miközben a probléma azért összetett, a vita azért lezáratlan, mert „szeretjük” is a poklot. A kárhozottak sokszor boldogok. A NER végső paradoxona, hogy élhető, sőt még kulturális-szexuális-művészi izgalmakat is képes kiváltani. Nekem lassan elvette már a harmincas-negyvenes fénykoromat, de Stockholm-szindrómásként saját Énem kulcsait mégis ebben az (ön)büntetésben keresem. Lehet, hogy hiányozni is fog, ha esetleg (mégis) elmúlik? És akkor majd meg kell gyászolni? Ezt valószínűleg nem lehet megúszni. Abban az értelemben biztos nem, ha gyász alatt „megértésre” gondolunk, mert ha nem értjük meg, mi történt velünk az utóbbi évtizedekben, akkor nem ér(t) véget."
Nemes Z. Márió: A költészet másnapja (2024, vegyes technika)